A Föld alatti világ 

Léteznek a Földön másféle élőlények is?

Utalások a szellemtanból

A szellemtanban a bukáselmélet ad magyarázatot arra a bibliai állításra, hogyan történt a bűnbeesés, miképpen zajlott le a paradicsomból való kiűzetés és milyen módon történt a föld benépesítése. A szellemtan álláspontja szerint az eredendő bűn nem volt más, mint a szellemeknek az isteni törvények ellen való lázadása és cselekvése, és ennek folytán a bűnbeesés nem más, mint a szellemek szabad akaratának okszerű következménye.

Kétféle bűnbeesést ismer a tan. Az elsődökét, és az ő bukásukat követően, az ő mentésük érdekében keletkezett paradicsomi szellemek bűnbeesése. A két bűnbeesés között különbség van, mert az elsődök fölött csak Isten létezett és őket az istenné válás akarásának gőgös gondolata sodorta bűnbe. A paradicsomi szellemek bár maguk fölött érezték Istent, ők látták a hűséges és az Isten ellen fordult elsődöket, és tudatában voltak annak a tilalomnak is, hogy ne engedjenek az elsődök csábításának („a tudás fájáról pedig ne egyetek”). Az ő esetükben, az ő bűnbeesésüknél tehát a csábítás és a kíváncsiság játszotta a főszerepet.

Az isteni akarattal szembehelyezkedő bukott szellemek ennek folytán egy „ellentétes világba” kerültek, a halál országába, (a Biblia szerint: ”valamely napon eszel a tiltott fa gyümölcséből, halálnak halálával halsz”). Az engedetlenek tehát az örök világosság és szeretet honából, a „paradicsomból”, a fájdalmas változások sötét országába kerültek, ahol az élet időleges, ott a születés és a halál törvénye uralkodik. Ez magával vonta azt, hogy a bukott szellemek lelkeinek a testet öltés után arcuk verejtékével kell megkeresniük kenyerüket, maguknak kell vetniük és aratniuk. A tudás fájáról való evés annyit jelent, hogy „jobban tudni mindent”, vagyis engedelmeskedés helyett okoskodni, ilyenformán letérni az Isten által megvilágította útról a sötétség útjára.

A bukott szellemek a Földre kerültek 

De hová lettek taszítva a bukott szellemek?

Az örök világosság és szeretett hona, a bibliai paradicsom az univerzumban létezett és az onnan elűzött bukott szellemek számára egy olyan bolygót kellett kiválasztani, ahol a körülmények megfeleltek kárhoztatásuknak, ahol bűneik bocsánatáért tevékenykedhettek. Az Univerzum ura, a Föld nevű bolygót választotta a kiűzetés helyévé, ide telepedtek a bukott lények, akik majd testetöltésük és számtalan újjászületés után dolgozhattak megbocsátásukért. A szellemtan szerint a világmindenség minden tájáról érkeztek a Földre bukott szellemek, ezek lelkeinek testetöltései népesítették be bolygónkat.

Ilyen szemszögből nézve a Földre többféle helyről érkeztek lények, akik természetüknél fogva nem valószínű, hogy csak a bolygó felszínét népesítették be, hanem más közegben is létezhetnek. Talán vízben, vagy esetleg a föld alatt. Az utóbbi időben két írás is megjelent, amelyeknek érdekessége, hogy a hírforrások a földgolyó két ellentétes oldaláról érkeztek.

Richard E. Byrd (1957-ben halt meg) az első világháborúban az amerikai flotta parancsnoka volt a kanadai vizeken, a háború után pedig repülőgépes sarkkutató lett. Tudományos eredményeinek elismeréseként ellentengernagyi rangot kapott.
Naplói szerint két ízben is berepülte a sarkvidékeket, az északit és a délit is. A Déli Sarkon huzamosabb ideig is tartózkodott, sok értékes felfedezést tett. Egyedül című regénye magyar nyelven is megjelent, igen olvasott volt.

Arktikus, északi sark-i útjáról számolt be fedélzeti naplójában, amelyet 1947. február 19-én írt. A napló szerint 884 méteres magasságban repült rádiósával jó repülési feltételek mellett. Alattuk a havon sárgás elszíneződést pillantottak meg, ezért lejjebb ereszkedtek, észre vették, hogy a csíkok vörös, majd lila mintázatot vesznek, majd ezt az észlelésüket közölték bázistáborukkal és azt is, hogy hirtelen a mágneses és a giroszkópos irányjelző kompaszuk forogni kezdett. További repültek a nap állása szerint.

Egy hegylánc túloldalán meglepő felfedezést tettek. Egy zöldellő völgyet pillantottak meg, amelyben egy folyó is kanyargott. Rádión közölték, ilyesmit látni lehetetlenség a sarkvidéken, de ők mégis tapasztalják. Sőt alattuk megpillantottak egy nagy állatot is, amely igencsak hasonlított egy mamutra. A fényviszonyok megváltoztak, ennek ellenére a rádiózás zavartalanul működött. Észleléseiket folyamatosan jelentették bázistáboruknak, meg azt a körülményt is, hogy a külső hőmérséklet 23 fok. Ezután a műszerek elnémultak. Egy várost pillantottak meg alattuk, a gépük irányíthatatlanná vált, de mintha valaki más kezében lett volna a botkormány. Több, tányér formájú kísérő tűnt fel mellettük, olyan felségjelzéssel, amelyet korábban még sohasem láttak. Majd rádiójukon felhangzott az utasítás, hogy készülődjenek a leszálláshoz. Tengernagynak szólították, tehát az ismeretlenek tisztában voltak azzal, hogy ki van a repülőgépen.

A felszínen néhány magas, szőke férfi közelítette meg a repülőgépet, a távolban egy csillogó várost láttak, amely a szivárvány minden színében pulzált. Byrd tengernagyot és rádiósát kisegítették a gépből, felültették egy járműre, amely olyan volt, mint egy plató. A városhoz érve megállapították, hogy az épületek valamilyen kristályos anyagból épültek. Az egyikbe bevezették őket, majd egy lefelé tartó liftben csak Byrd leereszkedett a mélybe. A liftből egy folyósóra szállt ki, amelyet a falakból kiszűrődő rózsaszínű fény világított meg. Ezután egy ajtón vezették be, ahol egy Mesternek nevezett személy fogadta. Dallamos hangon köszöntötte birodalmában, amelyet Ariannak nevezett. A tengernagy révén üzenetet intézett a felszíni világ népeihez, hogy az emberiség a Föld kérgén veszélyes játékba kezdett a nemrég feltalált és alkalmazott atombombával, de ők az emberiség fejlődési útjába nem fognak beleszólni.

A tengernagynak hallgatnia kellett felfedezéséről 

Byrd és rádiósa otthon beszámoltak útjukról a Pentagonban, mindenről jegyzőkönyv készült, tájékoztatták az Egyesült Államok elnökét is, egy csúcsbiztonság 6 óra 39 percig tárgyalt az észlelésekről, majd Byrdet egy orvoscsoport is egészségügyi vizsgálatnak vetette alá. A Nemzetbiztonsági Hivatal elrendelte a tengernagynak, hogy mindenről, amit tapasztalt hallgatnia kell, az emberiség üdve érdekében. A parancsban figyelmeztették, hogy tisztként a felszólításnak szigorúan eleget kell tennie. A hivatal egyébként hónapokon keresztül megfigyelés alatt tartotta Richard Byrd tengernagyot, aki mégis megírta tapasztalatait titkos naplójában, amelyet unokaöccse most ismertet világköri útján, a különféle előadásokon.

Egyébként a földalatti világ mindig is érdekelte az embereket. A közép-ázsiai Buddhisták szerint a titokzatos Agarthába, a föld alá labirintusok és más földalatti ösvények vezetnek. Erről a birodalomról úgy vélik, hogy ott van az intellektuális tudás és a megvilágosodás központja. Agartha királya egyben a világ uralkodója is, aki ismeri bolygónk valamennyi titkát, olvasni tud az emberek lelkében és ismeri a Sors nagykönyvét is.

Gilgames, az egykori asszír-babilóniai király a legendák szerint hosszú beszélgetést folytatott a gonosz szellemével, aki a föld mélyében lakott. Az ókori görögök is sokat foglalkoztak a titokzatos földalatti világgal és létezik egy mítosz is, hogy Orfeusz hogyan akarta kiszabadítani Euridicét, a kedvesét, a Hádeszből, a holtak birodalmából. Homérosz szerint a földalatti térség felfedezése még váratni fog magára és Platón szerint a föld alá széles és keskeny alagutak vezetnek egészen a Föld középpontjáig, ahol a föld köldökén egy istenség trónol. Az egyiptomiak is hittek abban, hogy a föld alatt egy királyság létezik, több évszázaddal később pedig a keresztények a föld alá képzelték el a poklot, ahová a bűnös lelkek távoznak haláluk után.

Legújabban pedig orosz és norvég sarkkutatók állítják, hogy a föld mélyébe fúrva számtalan lélek fájdalmas üvöltését hallották, szerintük ezzel a mélyfurattal eljutottak a “pokol” bejáratához…

A földalatti világ mindig is az érdeklődés középpontjában állt, amióta az embernek szóbeli vagy írásos emlékezete van. Az ókori gondolkodók feltételezéseiről már említést tettünk a múlt heti számunkban, viszonylag újabbnak számít azonban Edmond Halley angol csillagász elmélkedése.

Ő azt tanulmányozta – többek között -, hogy miért más a föld délköre a földgolyó hosszúságához viszonyítva, vajon ez a jelenség bolygónk a kiöblösödésének a következménye-e. Halley híres csillagász volt a maga idejében, fel is fedezett többek között egy üstököst, kiszámította pályáját, ezért ezt az égitestet róla nevezeték el. A föld körte alakú kialakulását azzal magyarázta, hogy a Földnek két mágneses pólusa van. Azt feltételezte, hogy bolygónknak van egy külső burka, és emellett külön létezik egy magva is. Mind a két képződmény pólusa külön-külön mozog. Ezt az elméletét a Brit Királyi Csillagászati Társasággal is ismertette. Ezután kifejtette, hogy a belső magnak is szüksége van fényre, hogy kialakulhasson rajta élet, és ilyen fénnyel rendelkezik is, és az északi fény, vagy az Aurora Boreális nem más, mint a belső földmag fényének távozása a külső földburok vékony talajrétegén keresztül.

Hitler is hitt a földalatti világban

Egy amerikai, egy John C. Symmes még a XIX. században világszerte tartott előadásain is azt tartotta, hogy a Föld belsejében létezik egy mag, az pedig lakott és lakói egy nyíláson keresztül, amely a 16. szélességi fok környékén található, kapcsolatban állnak a mi világunkkal. Annyi pénzt gyűjtött össze körutain, hogy egy expedíció elindításával bízott meg egy Charles Wilkes nevű tengerészt, akivel mérnökök, geológusok és más tudósemberek utaztak el a Déli Sarkra, keresték is a földalatti világba vezető nyílást, de nem találták meg. Ezzel szemben több ezer térképpel feltérképezték a Sark szilárd földjének partjait, megállapították, hogy délen akkora területet fed be a jégmező, hogy akár egy kontinensnek is tekinthető.

A múlt század diktátora, Adolf Hitler is nagy érdeklődést mutatott a föld belseje iránt, állítólag megszállottan hitt abban, hogy bolygónk belül üreges, és benne élőlények lakoznak. Sőt megszállottan hitt abban az elméletben is, hogy a Föld nem más, mint egy gömbben elhelyezkedő felület, a gömbön kívül pedig nem létezik semmi. A gömb középpontjában helyezkedik el a Nap, annak sugarait veri vissza a gömb homorú belseje. A Hold sem más, mint csak egy visszaverődés, és a csillagok is csak visszaverődnek a gömb belső felületéről. 1942. áprilisában, a háború tetőfokán dr. Heinz Fischer vezetésével elindult egy titkos expedíció a Balti-tengeri Rugen szigetére. Fischer doktor szakértője volt a vörösön inneni sugárzásnak és expedíciója keretében több napra egy érzékeny fényképezőgépet 45 fokos szögben állított fel, amelyben infravörös sugarakra érzékeny filmet helyezett el, hogy a föld homorú égboltjának visszaverődésében észlelje az angol flotta mozgását.

Dimitrij Azzakov nevű orosz, és egy Barn J. Nummendahl nevű norvég geológus felfedezésüket egy finn ismeretterjesztő magazin tette közzé. A cikk szerint az orosz és a norvég geológusok több mint 14 kilométeres lyukat fúrtak Szibéria földjébe és odalentről emberi kiáltásokat hallottak. A Föld legmélyebbre lenyúló üregéből fájdalom és őrület hangjai csaptak fel és a két geológus megrettent, hogy kísérletükkel szabadjára engedték a gonosz erőit.
Dr. Azzakov, a fúrás vezetője az Ammenusastia című finn lapnak kijelentette, hogy a tények, amelyekre rábukkant olyannyira megdöbbentőek, hogy el sem meri képzelni, mi lehet odalent.

– Kezdetben minden rendben volt a fúrással, – mondta az orosz geológus -, majd 14,4 kilométeres mélységben a fúrószár erősen remegni kezdett, amire az az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy a fúró vége egy nagy kiterjedésű üregbe ért. Ebben a barlangban a hőmérséklet elképesztően magas lehetett, számításaik szerint elérte az ezer fokot. Ez az adat, semmiképpen sem egyezett azzal, amit feltételeztek. Odalent szó szerint a pokol lángjainak kellett égnie.

A geológusok ekkor abbahagyták a fúrást és a norvég társkutató, geológus szakember javaslatára másfajta vizsgálatok kezdődtek. Ezek egyike az volt, hogy egy mikrofont engedtek le, amellyel azt akarták kideríteni, milyen földmozgások és lemezaktivitás figyelhető meg a mélyben. A mikrofonok azonban valami különlegeset is észleltek, amit nem lehetett másképpen leírni, mint ezernyi ember fájdalomüvöltését.

– Ez a legutolsó felfedezésünk annyira megrázó volt – folytatta az orosz tudós -, hogy azonnal felfüggesztettünk minden további kutatást. Amikor érzékeny mikrofonjainkkal talajmozgásokat akartunk felvenni, egy különös, magas frekvenciájú hangot észleltünk. Először azt hittük, hogy az a mi műszereink hibás működéséből ered, de később a hanganalízis kimutatta, hogy egyáltalán nem erről van szó. A letisztított és a különféle zajoktól megszűrt felvételen emberek fájdalmas kiáltásai és sikolyai hallatszottak. Nem mondok számokat, hogy hányan lehettek, de több ezer, ha nem millió emberi hang keveredett egymással.

A geológusokat elhallgattatták 

Erről az eseményről egy norvég lap is beszámolt, itt dr. Barn Nummendahl közölte észrevételeit. Ő az Asker című lap munkatársának kijelentette, hogy őket – őt és orosz kollégáját – elhallgattatták. De ő még mindig retteg az életéért, mert megszegte a titoktartási parancsot. Nem is mer visszamenni Oroszországba, mert azonnal börtönbe vetnék. Szerinte a fúrást felső parancsra hagyták abba és a külföldi szakembereket azonnal menesztették, két napon belül el kellett hagyniuk az ország területét. Meg is lettek fenyegetve, ha bárkinek elárulják a fúrás eredményét, végezni fognak velük.
Habár Oroszország a Szovjetunió szétesése után drámai változásokon ment keresztül, sok területen még érezhetők a múlt felfogásai. Bár a norvég, vagy az orosz szakember a mai napig sem érti, miért lett nekik megtiltva a felfedezés közzététele.

– Másnap felkeresett bennünket egy tisztviselő a minisztériumból és megváltoztatva a korábbi fenyegetést, jelentős pénzösszeget ajánlott fel a hallgatás fejében. Amint hazaértem Norvégiába, a teljes összeget – a norvég geológus nem árulta el mekkora volt, de nem cáfolta meg az újságírót sem, akinek a feltételezése szerint hatszámjegyű dollárösszeg volt –, jótékonysági célokra adományozta.

Dr. Nummerdahl szerint az oroszokat igazából nem a föld mélyéből előtörő hangok izgatták, hanem valami ennél is sokkal rémisztőbb esemény, ami a következő éjszaka játszódott le.

– A felfedezés éjszakáján, amikor mindannyian azt találgattuk mit is fedeztünk fel, egy hatalmas, fényes gázfelhő tört elő a lyukból és felvette egy ember arcát. Ebben a gázfelhőben felbukkant egy szárnyas, izzó alak is, és az égen kirajzolódva a következő írás volt olvasható: „Győztem!”.

A táborban leírhatatlan lett a káosz. Egész hajnalban mentőautók szirénáztak és az orvosok olyan nyugtatót adtak be a munkásoknak, amely állítólag törli a rövidtávú emlékezetet és a sokkos állapotú betegek kezelésére szokták használni. Más újságírók megkíséreltek utána járni a finn és a norvég lapok híradásainak. Sikerült is kapcsolatba lépniük a norvég geológussal, aki meghatározta hol történt a fúrás. Az újságírók helyszíni vizsgálatai azonban nem sikerültek, mert az a terület Szibériában a külföldi kutatók számára tiltott terület, annyit azonban mégis sikerült kideríteni, hogy a megjelölt területen létezik egy elzárt katonai objektum, amelyen csak egy építmény létezik, az is egy vastag betonból épített platform.

Furcsa hangok az óceánok mélyéről

Az óceánok zajait az 1960-as években kezdte fürkészni az amerikai haditengerészet. Érzékeny víz alatti mikrofonok (úgynevezett hidrofonok) sorát telepítették világszerte. A SOSUS (Sound Surveillance System) hangfigyelő rendszer célja a szovjet tengeralattjárók nyomon követése volt. A hidegháború vége – és valószínűleg jobb felügyeleti technikák kidolgozása – azonban katonai szempontból feleslegessé tette a rendszert. 1991-ben ezért hozzáférhetővé tették a hálózatot a civil kutatók számára.

Az 1991 óta gyűjtött és feldolgozott adatokból rengeteg érdekes fölfedezés született. A hidrofonok segítségével sikerült például rögzíteni a hosszúszárnyú bálnák “énekét”, meghatározni a bálnák és más tengeri állatok mozgásmintáit, kiértékelni a tenger alatti vulkánkitöréseket, jelezni a tenger alatti földrengéseket stb. Ezek a hangok rendszerint alacsony (50 Hertz alatti) frekvenciájúak, ezért fölgyorsítva szokták hallhatóvá tenni őket.

A Bloop hangjelenség spektrogramja. A vízszintes tengely az idő, a függőleges a frekvencia.
A Bloop hangjelenség spektrogramja. A vízszintes tengely az idő, a függőleges a frekvencia.

A hidrofonok azonban időnként megmagyarázhatatlan hangokat is rögzítenek, amelyeknek különös neveket is adnak (rendszerint hangutánzó szavakkal jelölik őket). Ezek közül a zajok közül az egyik leghíresebb az 1997-ben észlelt Bloop (“Nagy Buggy”). A hang a mai napig nem ismétlődött meg, és az eredetével kapcsolatban is csak találgatások léteznek.

Az egyik legizgalmasabb elképzelés szerint a hangot egy máig ismeretlen, a kék vagy óriásbálnánál is jóval nagyobb élőlény adhatta ki. Erre azért gondolnak egyesek, mert a hang eléggé hasonlít a tengeri emlősök kommunikációjában használt hangjelekhez, viszont annyira erős volt, hogy ilyen erős hangot még a Föld ma ismert leghatalmasabb állata sem képes kibocsátani (egymástól csaknem 5000 kilométer távolságban elhelyezkedő hidrofonok is érzékelték).

Realistább elméletek szerint a hangot egy jéghegy borjadzása (egy darab letörése) , esetleg valamilyen vulkáni tevékenység okozta. A rejtélyes hang spektrogramját most a Nap csillagászati képe oldal hozta le, valószínűleg azért, mert nemrég jelent meg a NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) legújabb – képekkel és hangokkal illusztrált – listája az óceáni hangokról és zajforrásokról.

forrás: délmagyar.Hu., FixHD.tv, FÁY Gábor, asztromokus

 

 

Szólj hozzá Te is!

hozzászólás

About The Author
-