Táhcsá Húsdé – Sánta Őz, sziú sámán, aki a XX. században élve megismerhette népe hagyományait, ősi életmódját éppúgy, ahogy szembesülhetett az indiánokat másodrendűnek tekintő, őket rezervátumba száműző fehér ember világával is. Gazdag élettapasztalatának, élete történéseinek leírását egy magyar származású amerikai festőművésznek, Richard Erdoesnek köszönhetjük, aki lejegyezte Sánta Őz önéletrajzi beszámolóját. Szerencsére ez a könyv magyarul is hozzáférhető. Olvastán egy eddig ismeretlen világ nyílik ki az indián romantikát általában csak ifjúsági könyvekből, western filmekből ismerő európai számára. Olyan emberi tisztasággal talákozik, amit eleinte nem is ért, s hogy befogadhassa önmagának is nyílttá, tisztábbá kell válnia.

Egyedül voltam a hegytetőn. A látomásveremben kuporogtam, a hegy földjébe ásott gödörben, térdemet karommal átkulcsolva. Néztem, hogyan tűnik el messze lenn a völgyben a vén Chest – Mellkas -, a sámán, aki idevezetett. Már csak apró, fekete pont volt, hamarosan végképp elenyészett a fenyők között.

Most hát egészen magamra maradtam, itt a hegytetőn, négy teljes napra és négy éjszakára, étel-ital nélkül, amíg a sámán vissza nem jön értem. Tudod, nálunk indiánoknál más a szokás, mint jó néhány amerikainál – ahol mondjuk van egy férj, egy feleség meg két gyermek, és ahol este, amíg a szülők vendégségben járnak, valaki, azzal az ürüggyel, hogy a gyerekekre vigyáz, a tévét bámulja.

Az indián gyerekek soha sincsenek egyedül. Szüntelenül körülveszik őket nagyszülők, nagybácsik, unokatestvérek, mindenféle rokon. Ajnározzák a kölyküket, énekelgetnek, mesélnek nekik. Ha a szülők elmennek valahová, mennek velük a gyerekek is.

És én most itt kucorogtam a veremben, életemben először teljesen magamra hagyatva. Tizenhat éves voltam, még fiúnevem volt, és mondhatom, féltem. Reszkettem, és nemcsak a hidegtől. A legközelebbi emberi lény is sok mérföldnyire volt tőlem, és négy nap, négy éjszaka nagyon hosszú idő. Persze, ha már túl leszek rajta, nem leszek többé gyerek, hanem férfi. Akinek már volt látomása. Aki férfinevet kapott.

A sziú férfiak nem félnek az éhségtől, szomjúságtól, sem a magánytól, és engem mindössze kilencvenhat óra választott el attól, hogy férfivá váljak. Ez a gondolat megnyugtatott. Kellemes melegen simult rám a csillagos takaró is, amelybe a vén Mellkas csupasz testemet beburkolta. Nagyanyám keze munkája volt, erre az alkalomra, első hanbalécsejá-mra, vagyis első látomáskeresésemre készítette. Nagyon szép, steppelt fehér takaró volt, rajta ragyogó színű foltokból kivarrt, hatalmas hajnalcsillag. Akkora, hogy a takaró anyaga jóformán ki se látszott alóla. Ha Wákhá Tágá, a Nagy Szellem megadja a látomást és az erőt, sámán leszek, és sok szertartást végzek majd ebbe a takaróba burkolva. Ma már öregember vagyok, sokszoros nagyapa, de ma is megvan a nagyanyám varrta csillagos takaró. Kincsként őrzöm, egy napon majd ebben fognak eltemetni…

…Sötétség borult a hegyre. Tudtam, hogy felkelt háhébi wi, az éjszakai nap, amelyet Holdnak nevezünk. A szűk üregben kuporogva én nem láthattam. Feketeség burkolt be puha bársonylepelként. Úgy tetszett, az egész külső világtól, még saját testemtől is elzár. Rákényszerített, hogy a belső hangokra figyeljek! Őseimre gondoltam, akik előttem kucorogtak itt, a hegyen. Családom sámánja mindig ezt a helyet választotta ki a meditációra és a látomáskeresésre, amióta csak úgy kétszáz évvel ezelőtt átkeltek a Missourin, hogy a White River, a Fehér-folyó vidékén űzzék a bölényt. Gondolatban megérintettek, a földön át, melynek támaszkodtam. Éreztem, a testembe szívódnak, ott mocorognak a tudatomban, a szívemben.

Hangok hatoltak át a sötétségen, a szél rikkantott, fák susogtak, neszezett a természet, állathangok hallatszottak, egy bagoly huhogott. Hirtelen nyomasztó érzésem támadt, valami megjelent mellettem. Egy nagy madár, itt lenn, a szűk üregben. A verem csak akkora volt, hogy egy magamfajta vékonydongájú gyerek épp hogy elfért benne, a hatalmas madár mégis úgy röpködött körülöttem, mintha a végtelen égboltot szelné. Rikoltását hol a fülem mellett, hol nagyon-nagyon messziről hallottam. Éreztem, hogy a hátamat, fejemet tollak vagy egy szárny legyinti meg. Az érzés annyira nyomasztó volt, hogy nem bírtam elviselni…

Lassan felfogtam, hogy egy hang szól hozzám, mondani akar valamit. Madárrikoltás volt, de szavamra, valamennyire érteni kedztem. Néha megtörténik az ilyesmi. Ismertem egy nőt, akinek egy pillangó szállt a vállára. A pillangó mindenfélét mondott neki. A nőből aztán nagy sámán lett.

Emberi hangot is hallottam, különöset, sipítót, olyat, ami nem eredhet megszokott, élő lénytől. És hirtelen a madarakkal együtt nagyon magasra kerültem. A hegy a látomásveremmel mindenek fölött volt. Lenéztem még a csillagokra is, és a Hold ott volt, közvetlenül balra tőlem. Úgy látszott, hogy a Föld és a csillagok alattam mozognak. Egy hang azt mondta: – Te itt most feláldozod magad, hogy sámán lehess. Ha eljön az ideje sámán leszel. Más sámánokat fogsz tanítani. Mi vagyunk a madáremberek, a szárnyas lények, a sasok és a baglyok. Nemzet vagyunk és te a testvérünk leszel. Soha nem fogsz megölni vagy bántani egyet sem közülünk. Mindig megértesz majd bennünket, ahányszor csak följössz ide a hegyre, hogy látomást keress. Megtanulod, amit a füvekről és gyökerekről tudni kell, és gyógyítani fogod az embereket. Semmit sem fogsz kérni tőlük cserébe. Az ember élete rövid. A tiédet tedd tartalmassá.

Éreztem, hogy a hangok jót akarnak, és lassan elcsitult bennem a félelem. Időérzékem teljesen megszűnt. Nem tudtam nappal ven-e, vagy éjszaka. Aludtam, mégis roppant éber voltam. Aztán megláttam egy alakot magam előtt. A sötétből és a verembe szivárgó, gomolygó ködből bontakozott ki. Láttam, hogy a dédapám az, a mnígówózsuú-k agg főnöke, Táhcsá Húsdé, Sánta Őz, akit angolul Lame Deernek hívtak. Melléből, ott, ahol egy fehér katona golyója eltalálta, vér szivárgott. Megértettem: dédapám azt kivánja, hogy az ő nevét viseljem. Kívánsága kimondhatatlan örömmel töltött el.

Mi, sziúk úgy tartjuk, hogy valahol belül van bennünk valami, ami igazgat bennünket, valami vagy valaki, mert szinte olyan, mintha egy másik személy lenne. Nághi-nak hívjuk – mások tán léleknek, szellemnek vagy az ember lényegének nevezik. Se látni, se tapintani, se ízlelni nem lehet, de akkor, ott a hegyen – csak akkor, egyetlen egyszer – tudtam, hogy ott van bennem. Aztán éreztem, hogy eláraszt az erő. Képtelen vagyok leírni hogyan, de teljesen kitöltött. Most már biztosan tudtam, hogy vicsásá vákhá, szent ember leszek. Megint sírni kezdtem, de most a boldogságtól.

Nem tudom, mennyi időt tölthettem ott, azon a hegyen – egy percet vagy egy emberöltőt. Egy kezet éreztem a vállamon. Valaki gyengéden megrázott. Old Chest volt, értem jött. Azt mondta, négy napon és négy éjszakán át voltam a látomásveremben, és itt az ideje, hogy lejöjjek a hegyről. El akartam neki mondani mindent, ami a hanbalécsejá-m alatt történt. Kértem, magyarázza meg a látomásokat. Azt felelte, hogy a látomásverem megváltoztatott, de hogy hogyan, ezt most még nem tudnám felfogni. Azt is mondta, hogy nem vagyok többé fiú, hanem immár férfi lettem. Férfi, akinek a neve Lame Deer, azaz Sánta Őz.

“Minden, minden, minden egyes dolog fontos.
És semmi, ami jó nem megy gyorsan.”

Hangokat hallunk mindenfelől, és ezek a hangok egymást túlharsogva kiabálják, hogy hol és mit vásároljunk, kire szavazzunk, hol öltek meg százával vagy ezrével embereket, mit szabad és mit nem szabad tenni, és még sok felsorolni-sem-érdemes dolgot. Zúg a fejem tőlük, zavarosak az álmaim. Megpróbálok minél kevésbé hallgatni rájuk. Más hangokat fürkészek; olyanokat, amelyek a felkelő és a lenyugvó napból, a csörgedező forrásból, a csobogó patakból, a szél zúgásából, az eső kopogásából jönnek. Olyanokat, amelyek küzdelemmel elért harmóniát ígérnek, nem egyszerű és vég nélküli hamis örömöt, olyanokat, amelyek tisztességes közelségbe engednek emberhez, világhoz, önmagamhoz. Olvasok, figyelek, gondolkozom, érzékelek, és közben szedegetem azt a mélyebb értelmű tudást, amit számkivetve, tengődve, és elfelejtve magyar, indián vagy bármely néphez tartozó őseim évezredeken túl megőriztek, hogy a Föld részeiként élhessünk. Nem magamnak gyűjtök, hanem mindnyájunknak. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik velem tartottak és tartanak, azoknak, akik összekötnek a világgal.

Gyertek mind, telepedjünk le itt a szabad prérin, ahonnan se autópályát, se kerítéseket nem látni. Nem, ne pokrócokra, hanem úgy, hogy a testünkkel érezzük a talajt, a földet, a terméssel teli bokrokat. A fű legyen a derékaljunk, próbáljuk ki, milyen szúrós, de milyen lágy is egyben. Legyünk olyanok, mint a kövek, növények, fák. Váljunk állattá, gondolkozzunk, és érezzünk úgy, mint az állatok.

Figyeljétek csak a levegőt. Hallható, érezhető, szagolható, tapintható. Wónijá wákhá – a szent levegő – leheletével mindeneket megújít Wónijá, wónijá wákhá – sok mindent jelent, szellemet, életet, leheletet, megújulást. Wónijá – itt ülünk együtt, nem érünk egymáshoz, mégis összeköt valami; úgy érezzük, mint valami valóságosnak a jelenlétét. Ez jó, így lehet hozzáfogni a természetről töprengeni, beszélni róla. Nem is annyira róla, mint hozzá, úgy szólni a folyókhoz a tavakhoz, a szélhez, mint megannyi hozzátartozónkhoz.

Nagyon megnehezítettétek, hogy helyesen, belülről éljük át a természetet, hogy részei lehessünk. Most is, itt is tudatában vagyunk annak, hogy fenn a dombokon valahol rakétakészletek és radarállomások rejtőznek. A fehérek mindig a természet még érintetlenül megmaradt, gyönyörű, áhitatot ébresztő helyeit választják ki, hogy oda rakják az effajta torzszüleményeket. Kiraboltátok és meggyaláztátok ezeket a földeket, folyton csak azt hajtogattátok, “Aggyad, aggyad, aggyad”, és soha semmit nem adtatok vissza. Százezer hektárt vettetek el a Pine-Ridge-i rezervátumunkból, hogy bombázó gyakorlóterepet csináljatok rajta.

Ez a vidék olyan különlegesen szép, hogy most néhányan közületek nemzeti parkká akarják tenni. És ti semmi mást nem tudtok kezdeni ezzel a földdel, mióta csak elvettétek tőlünk, mint hogy robbantgassátok. o Nemcsak a földet, a sziklákat, az ásványokat tettétek tönkre, vagyis azokat a dolgokat, amelyeket ti “holt”-nak neveztek, pedig nagyon is elevenek; megváltoztattátok az állatokat is, melyek az ember hozzátartozói, a Nagy Szellem részei, olyan félelmetesen megváltoztattátok őket, hogy felismerhetetlenek lettek. A bölényben erő rejlik – szellemi, mágikus erő – de egy Hereford szarvasmarhában semmiféle erő nincs.

Ez az, amiért öngólt rúgtatok. Nemcsak szárnyas és négylábú testvéreiteket változtattátok meg, nemcsak őket fosztottátok meg a karmaiktól és torzítottátok el, hanem saját magatokat is megnyomorítottátok. Az embereket bizottsági elnökökké, hivatalnokokká, bélyegző-óra-nyomkodókká tettétek. A nőkből háziasszonyokat, félelmetes hárpiákat csináltatok. Voltam egyszer vendégségben egy ilyen szörnyeteg otthonában. -Vigyázzon, leesik a hamu, ne dohányozzon, bepiszkolódnak a függönyök. Vigyázzon, meg ne lökje az aranyhalak akváriumát, ne szuszogjon a papagájra, jaj, hozzáér a feje a tapétához, és biztosan zsíros a haja. Vigyázzon, az ital az asztalra csöppen, tönkreteszi a politúrt. Nem törölte meg a cipőjét, mielőtt bejött, pedig most lakkoztattuk a padlót. Jaj, vigyázzon, ne tegye…- Ebbe bele kell őrülni. Az ember nem arra született, hogy az ilyesmit elviselje. Börtönökben éltek, és ti csináltátok őket magatoknak, és úgy hívjátok: “otthon”, hivatal, gyár.

Néha az az érzésem, még a mi nyomorúságos kátránypapir viskóink is jobbak, mint a ti luxuslakásaitok. Végül is az, ha csillagfényes téli éjszakán harminc métert kell megtenned sárban vagy hóban, hogy eljuss a budihoz, mégiscsak valami kis kapcsolat a természettel. Vagy nyáron, vidéken, ahol nyitva hagyhatod a vécé ajtaját, és nyugodtan elüldögélhetsz, hallgathatod, hogy zümmögnek a rovarok, a nap kellemesen melenget, mert sugarai átsütnek a vékony falemezen; nektek már nincsenek effajta örömeitek.

forrás: Mommo

Szólj hozzá Te is!

hozzászólás

About The Author
-