„E vonaton belül mindenki azt teheti, amit akar: randalírozhat, vagy vigasztalódhat, a szerelvény hosszában mehet – akár a menetiránnyal szemben is – a vonat akkor is oda érkezik, ahová érkeznie kell, s ott vagy virággal, vagy bilinccsel várja valaki. A rendeltetésünkön belül ez a szabad akaratunk“

(Gyökössy Endre, református lelkész, pszichológus, 1913-1997).

35 földi éve szálltam fel a vonatra. Nem panaszkodhatok, a vonatom gyorsan száguld, bejártunk már sok csodálatos tájat: a havas hegyek kanyargós szerpentinjein leereszkedve a délibábos síkságokon keresztül jutottunk a lélegzetelállító tengerekig, hogy onnan új bérceket vizionálva folytassuk utunk felfelé. Az elmúlásról keveset gondolkodtam. Miért is tettem volna, hisz alig most szálltam fel a vonatra. Egy nagyon jó vonatra. Amely 18 évig meg sem állt egyetlen állomáson sem. Akkor történt először, közvetlenül az érettségi után. Két utastársam jött hozni a hírt, pár nap múlva megállunk. Egyik osztálytársunk autóbalesetben elhunyt. Részeg volt a sofőr, diszkóbaleset, vérfagyasztó képek és végtelen bánattenger. Nehezen tudtam feldolgozni. Ilyen korán, ilyen felkészületlenül is meg lehet halni? Álmomban megjelent ő, derékig érő aranyszőke haját az arcomba fújta a szél. Mosolygott. Úgy láttam, ő jól érzi magát. A hátrahagyott bánat meg nem érinthette. Álmomból olyan sikollyal ébredtem, hogy összeszaladt a ház népe, de én mosolyogtam. Teljes bizonyossággal éreztem, hogy önszántából, jó helyre ment tovább.

Pár évvel később hunyt el Táti, a nagyapám. Hat hetes bőrrákot választott kilépőként. A temetésre sietve 12 órás úton,  az éjszakai üres vonaton próbáltam számba venni közös élményeinket. Nem volt sok, hiszen kemény, zárkózott ember volt. Rádöbbentem, 23 év alatt nem sikerült kicsit sem megismerni a saját nagyapámat. A temetés napján dézsából öntötték a vizet az égből. A falu végéről, ahol lakott, bokáig sárban dagonyázva vittük utolsó földi útjára. Amikor a szertartásnak vége lett, azon nyomban elállt az eső, kisütött a nap, és a domb felett, ahol lakott, dupla szivárvány jelent meg az égen. Mosolyogva nyugtáztam, bárki is volt ez a számomra ismeretlen ember, békében átkelt és bűnei, gyarlóságai megbocsátattak.

Mámi, a nagyanyánk úgy búcsúzott tőle: „Szervusz István, hamarosan találkozunk“. 10 év múlva követte őt. E 10 évben folyamatos kapcsolatban volt vele, lelke vágyott utána. Amikor már végnapjait élte a vidéki kórházban, a főorvos felhívott és megkérdezte, István bácsi miért nem látogatja meg a Nagymamát. Jót tenne neki, talán jobb kedvre is derülne tőle. Kérte, hogy vigyük be István bácsit  meglátogatni a Nagymamát.  Teljes döbbenettel vette tudomásul, hogy István bácsi 10 éve eltávozott a földiek sorából.

Mámi bátor lélek volt. Amikor felkészült, úgy ment el közülünk, hogy hátra sem nézett, kivonta magát a térből, minden anyagi, szellemi és lelki nyomot eltűntetve maga után. Semmi nem maradt utána. Sem anyag, sem emlék. Kicsit nehezteltem rá, mert úgy sejtettem, hogy hatalmas tudás birtokában volt. Erről árulkodtak ritka, tömör, de oly velős megszólalásai, amelyeket esetenként nem is értettünk. Vagy csak évekkel később. Már életében vártam, hogy kézen fog és bevezet a titkos tudás szobájába. Amikor elment, azt reméltem, hogy majd más formában tér vissza hozzám. Nem tette. Egyetlen egyszer, nyújtó gyakorlat közepén éreztem egy üde szellőt, mintha mosolyogva megérintett volna és picit egyenesített volna a hátamon. Hihetetlen lelkesedés lett úrrá rajtam: úgy éreztem, végre visszajön hozzám. Nem tette, azóta sem. Temetése elképesztően viccesre sikerült. Egy január végi napon, olyan napsütésben kísértük végső földi útjára, amit napszemüvegben is csak hunyorogva lehetett elviselni. A falusi temetésen annyi baki történt, hogy inkább lehetett volna egy temetés paródiájának, mint temetésnek tekinteni. Sok rokon össze is omlott lelkileg ezen a spontán komédián. A temetői szertartás alatt a gyásznéptől kicsit távolabb, de jól látható távolságban egy cica telepedett meg egy faág végén és végignézte a szertartást. Mindvégig figyelt és tudni véltem, hogy cinkosan mosolyog, tetszik neki, amit lát. A szertartás végeztével felkerekedett, és elsétált. Több embert kérdeztem, látták-e a macskát az almafa ágán, de senki sem látta. Tudtam, hogy Mámi jött vissza és igazi könyörtelen humorával a végletekig élvezte a félresikeredett felhajtást.

Teltek az évek és a vonatom csak robogott. Néha állomásokon haladtunk át, ahol láttam, hogy emberek szállnak le a vonatokról, de elrobogva mellettük nem érintett meg búcsúzásuk minősége.

Egy napon egy utastársam ébresztett délutáni szunyókálásomból, hogy egyik barátunk ki akart ugrani a száguldó vonatból. Nem sikerült az ajtót kinyitni, csak az erőlködéstől van néhány sebesülés rajta. Aggódva látogattam meg a barátom. Mosolyogva fogadott. Azt mondta, már döntött: inkább maradna. Hittem is, meg nem is. Akkor elmesélt egy történetet, amiről tudtam, ő soha nem akart kiugrani a vonatból: a kiugrási kísérlete előtt még belefogott letölteni a kedvenc sorozatának aznap piacra dobott epizódjait az internetről és rettenetesen feldühítette, amikor a laptopja lemerült a letöltés befejezése előtt. Ettől a pillanattól tudtam, hogy nem fog kiugrani és már nem is fogja megpróbálni, hiszen a szerettei körében keltett pánik sem hozta azt a megnyugvást, pótolta azt a szeretetet, amire vágyott. Hónapokig fogtam még a kezét, próbálva megtanítani nézelődni a vonat ablakán, barátkozni az utastársakkal, csöndben megpihenni a saját fülkéjében.  Végül szerelembe esett egy másik utastársunkkal és elengedhettem a kezét.

Évekkel később egy hajnalon ébresztettek. A legjobb barátnőm kiugrott a vonat ajtaján. Kisfiával az ölében. Próbáltam elhinni, hogy csak egy rossz álom. Próbáltam elképzelni, hogy ezt csak megpróbálta, de nem sikerült neki. Sokszor, sokféleképpen kérdeztem vissza. De folyton egy válasz érkezett a vonal másik végéről: meghalt. Meghalt. Meghalt. Meghalt. A kisfiút sikerült életben összeszedni a vágányokról. Egy hétig küzdött még az evilági és a túlvilági lét között. A vonaton rettenetes zavarodottság lett úrrá. Volt aki a mozdonyvezetőt okolta, hogy miért nem ment lassabban. Volt, aki a kalauzt, hogy miért nem vigyázott az utasokra. Volt, aki az utastársakat, miért nem figyletek jobban. Volt, aki a vonat gyártóját, hogy miért tette egyáltalán nyithatóvá az ajtókat. Nehéz volt elfogadni, hogy minden utas saját felelősségre utazik ezen a vonaton, és a kiszállás idejét, módját és körülményeit senki más nem befolyásolhatja.

„Nem érti senki,
Nem érzi senki.
Miért olyan nehéz egy földi szív.

Nem hallja senki,
Nem is mondja senki,
Mielőtt leáll, majd megbocsájt.

Nem érti senki,
Nem érzi senki,
A mennyei Ég, nem hiába hív.“

(Kowalsky)

Amikor 3 éves kisbarátom testéről lekapcsolták a gépeket, tudtam, hogy lelke már korábban elillant. Döntött és átkelt. Véglegesen. A szívem olyan érthetetlen fájdalomban szorult össze, amelyet előtte soha nem éreztem, de a lelkem tudta, hogy hősiesen átkelt. Az Édesanya lelke sokáig nem kelt át. A vonat körül bolyongott és sokszor, sokféleképpen próbált visszakapaszkodni. Végtelen szenvedést és dühöt láttam benne, ahogy kívülről próbált visszaszállni a vonatra, sikertelenül. Eszméletlen volt nézni a szenvedését és tudni, hogy semmilyen módon nem segíthetünk rajta. Csak imával, hogy döntésének visszavonhatatlanságát jómaga is felismerje, elfogadja és a vonatot hagyja tovább száguldani a végtelenbe.

Majd egy év telt el azóta. Egy év alatt nem sikerült már olyan tisztán mosolyogva gondolni a földi élet végére, mint korábban. Mindaddig, míg pár napja egy állomáson áthaladva méltóságteljes búcsú történetét osztotta meg velem egy 85 éves barátnő. Lelkében büszkeséggel, arcán sugárzó mosollyal mesélte, hogy pár napja „kiszállt“ a barátnője.

„Kicsit még szomorú vagyok, mert a reggeli kávék furcsák nélküle. 30 éve, amióta nyugdíjasok voltunk, minden nap együtt kávéztunk reggel. Múlt héten még 5 napos pilisi túrán voltunk együtt“. Egy nappal később a barátnő elaludt az ágyában.
“Büszke vagyok rá, mert úgy halt meg, ahogy tervez(t)ük”.

Halottak napjához, a méltatlan halálok és méltóságteljes újjászületések novemberéhez közeledve mindenkinek elmesélem a vonaton:

* élj az utolsó percig!

* ha menni akarsz, tedd azt úgy, hogy a barátaid mosolyogva tudják kimondani: meghalt!

* ha emlékezni akarsz, tedd vidám szívvel! Ültess élő fát, virágot, bokrot halottak napján! Mosolyogj! Mesélj mókás történeteket! Mert halottak nincsenek. Csak máshol élők, akik kuncogva viszonozzák jókedvünket.

Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak.

Minden kedves utastársamnak további vidám és tartalmas utazást kívánok.

 

szerző: KAHI

Szólj hozzá Te is!

hozzászólás

About The Author
-