Valamikor a Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat. Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: “Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni, és még annyi más helyre kell mennem. ” A Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet.”

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve, hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal?

Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötéves forma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához. Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:

– “Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát?”

Az idős hölgy ezt felelte: – ” Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském.”

Aztán megkérte a fiút, hogy várja meg. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba. Végül elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát?

– “Ezt a babát szerette volna a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne, hogy a Télapó elhozza neki.”

Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

 – “Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.”

Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett.Aztán azt mondta nekem:

– “És még azt is akarom, hogy Anya elvigy  neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.

Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:

– “Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis elég?”

– “Oké” – mondta. “Remélem, van elég.”

Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára,
még egy kicsivel több is. A fiú ezt mondta:

 – “Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt.” Aztán rám nézett és hozzátette:

– “Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.”

Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiúta fejemből. Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközöttegy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt.

A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van. A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett.Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt . Nem tudtam megállítani magam, hogy nevegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették a zutolsó búcsújukat a temetés előtt.

Ott feküdt a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökremegváltozott. Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért – még a mai napig is nehéz elképzelnem. És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tőle.

Ha úgy döntesz, hogy elküldöd ezt az írást valakinek, talán ennek köszönhetően nem fog valaki részegen vezetni.

 

forrás: netes kör e-mail

Szólj hozzá Te is!

hozzászólás

About The Author
-