Jól ismerte a rétet. Ha kisétált a városból, jobb kedve lett. Egy-egy málnabokor tövéből nézte a gyönyörű növényeket, virágokat. Ott, a lágy mohapárnára heveredve lenyugodott, a föld illata hamar kitisztította fejéből a felesleges gondolatokat. Mikor megsimogatta a fűszálakat, azok gyógyító titkokat illatoztak feléje….Ha pedig becsukta a szemét, meghallotta a rét minden hangját, rezzenését; szinte eggyé vált velük.

A rét a pillangóknak is kedvenc helye volt. Boldogan, hangosan nevetgélve röpködtek keresztbe kasul rajta. Tátott szájjal csodálta szabadságukat. Szépségesek voltak: kecsesek, légiesek, szivárványszínesek. Szárnyuk más és más: egyszínű, tarka, csillogó, matt, hosszúkás vagy zömökebb. Egy valami volt közös bennük, a kristálytiszta sugárzó szemük.

Egy nyári napon virágcsokrot szedett, hogy a szobájában újra felidézhesse a rét hangulatát. A pillangók segítettek a pipacsok meg a mezei árvácskák, nefelejcsek gyűjtésében. Amint rá-rápillantott kis segítőire, pompás ötlete támadt. Hazavisz egy pillangót is! Akkor otthon is olyan “rétiesen” vidám lesz a hangulat. De elszontyolodott. Hol találja azt a lepkét, aki elhagyja érte ezt a szép mezőt, no meg a társait?

E naptól még sűrűbben járt ki a zöldbe. Türelmetlenül leste a pillangókat, kereste az igazit. Többel próbálkozott, ám mindegyikből hiányzott valami. A madarak a csicsergésükkel próbálták felvidítani; a Nap meg azzal, hogy sugaraival habcsók felhőket rajzolt a feje fölé. Hiába. Csak ült, és sóhajtozott. Ekkor, váratlanul kiáltás hasított a békés, puha csöndbe. Összerezzent. Egy pillangó száguldott el, őt meg valami szitkozódó rigó kergette. Hééé, álljatok meg! – szólt utánuk – Miért zavarjátok a rét nyugalmát?

A madár lihegve fékezett le a lábánál, a pillangó egy távolabbi pipacsra kucorodott félénken. Ez a kotnyeles lepke állandóan bekukucskál a fészkembe – hadarta a rigó. Igaz ez? – kérdezte a fiú. Ránézett a pillangóra, beleborzongott a nagy mélykék szemekbe. Dadogva folytatta – U-uugye tudod, hogy nem szép mások életét meglesni? Persze, – válaszolta halkan a lepke – de nekem nincs családom, ezért nézem őket. A fiú ekkor hozzáment, odahajolt – Nekem sincs, leszel a barátom?

Ezután a fiú és a pillangó ha tehette, együtt játszott, nevetett, beszélgetett. Egymástól nehezen szakadtak el. Péntek volt, amikor nem bírta tovább, félbeszakította a lepke csilingelő csacsogását. Gyere velem a városba! – motyogta. A kicsi pille először elnémult. Körbepillantott a réten. Tudta, hiányzik az majd neki. Ám többé pajtása nélkül sem akart lenni. Így annak vállára ült, a szárnyait rebegtetve pedig csak annyit mondott – Jó.

Boldogok voltak a városban is. Napközben a fiú válla körül repkedett a szépség, éjszaka meg a fejebúbján aludt. Eleinte sűrűn látogatták a régi barátaikat, vissza-visszajártak a rétre, aztán a fiú sok munkája miatt, már csak a közeli parkba jutottak el “levegőzni”. Onnan nézték egy dombról a város fényeit sötétedés után. Ilyenkor a lepkének honvágya volt, nem akarta ő magának ezt a helyet. Jobban attól lett, ha hozzádörgölte orrocskáját pajtása arcához. Ő nem vette észre a könnyeket. Vagy nem akarta…

A pillangót megszerették a fiú cimborái. Valamiért azonban, ez neki nem tetszett. Összeszorult a gyomra, ha azokkal együtt látta őt. Miért nem csakis az övé a mosolya, a hangja, a tekintete? Ráadásul egy ismerőse, aki titkon irigyelte, hamis pletykákkal tömte a fejét, és ezzel féltékenységét szította. Végül már az utcára sem ment ki a lepkével, attól rettegett, hogy egy óvatlan pillanatban, huss elszáll. Zárd aranykalitkába – duruzsolta rosszakarója.

Pár nap múlva a fiú egy csomaggal tért haza. Ajándék – közölte. A pillangó nem igazán értette, miért vett kalitkát, mitől lett lelke nyugtalan. Nem sejtette, hogy egy keserű ember miatt felhőtlen barátságuk veszélyben van. De nem tiltakozott, annál jobban szerette, és beköltözött az aranybörtönbe. Innentől kezdve éjjel-nappal a kalitka zárja kattant, a vidám lepke pedig lassan elfelejtette milyen nevetni.

A pillangó tehetelenül gubbasztott a kalitka egy sarkában. Szeme is elvesztette a ragyogását. Éjszaka sírt. Álmában látta magát a réten ugrándozni virágról virágra, a levegőt szelni s gyémántfényű szárnyait csattogtatni. Egyik reggel meg arra ébredt, hogy nem tudja a szárnyait mozgatni. Elkeseredett. Azért imádkozott, hogy ó bárcsak ismét lepkebáb lehessen.

Másnap, amikor a fiú a szobába lépett, földbe gyökerezett a lába. Eltűnt pillangója, az aranykalitka közepén csak egy báb feküdt. Jaaaaaj! – kiáltotta, amikor rájött, mekkora butaságot csinált. Odarohant a bábhoz, remélte hogy ismét életre kel. Ám az nem mozdult.  Sokáig visszhangozták zokogását a falak.

Haragudott oktalan féltékenységére, nem tudta mihez kezdjen magával. Kivitte a bábot a rétre. Talált egy nyugodt napfényes helyet, amerre a legszebb virágok nyíltak, és ahonnan a tücsköket is a legjobban lehetett hallani. Egy fa odvas törzsét fűvel bélelte ki, majd gyermekláncfűvel díszítette. Belehelyezte a bábot. Bár könyörgött neki, a begubózott pillangó meg sem moccant. A fiú lehajtott fejjel, csalódottan hazament.

Nem tudott a pillangó nélkül élni. Teltek a hetek, és egyre betegebb lett. Hanyagolta a barátait, alig találkozott emberekkel. Az orvosok elküldték szép országokba, különféle kúrákat írtak elő neki, de semmi sem derítette jókedvre.  Amikor már járni is alig tudott, kivitette magát a rétre.

Leült a fészekhez, azt suttogta: szeretlek, szeretlek, szeretlek. Közben könnyei gyors ütemet vertek a báb falán. Ekkor történt valami! A pillangó szíve felvette a sírás ritmusát, megérezte a fiú szeretetét és elhagyatottságát. Nagy kattanással szakította át a falat. Odarepült a fejéhez, és ahogy szokta, hozzádörgölte az orrát az övéhez.

Hosszú percekig csak nézték egymást. A fiú magyarázkodni akart, de a pillangó csitította – Nem, nem kellenek a szavak. Ahogy a rét körbeölelte őket,  megértette, ha a lepke szabadságát meghagyja, a saját félelmét szintén felszabadítja. Aggodalmát amiatt, hogy egyedül marad. Megtanulta, nem attól lesz az övé kis barátja, ha aranykalitkába zárja.

 

szerző: Sallai Zsuzsa

 

 

Szólj hozzá Te is!

hozzászólás

About The Author
-