AZ EMBERI DILEMMA

Még kisgyerek koromban, úgy hét-nyolcévesen, az egyik dolog, amit észrevettem a körülöttem levő felnőttekben, és amin elmélkedni kezdtem, az volt, hogy a felnőtt világ a szenvedésről, a fájdalomról és a konfliktusról szól. Annak ellenére, hogy egy viszonylag egészséges háztartásban, szerető szülőkkel és nővérekkel nőttem fel, és igazából csodás, boldog gyermekkorom volt, még így is sok fájdalmat láttam magam körül. Ahogy nézegettem a felnőttek világát, felmerült bennem: Hogy is van az, hogy az emberek konfliktusba keverednek?

Gyerekként, emellett, fantasztikus hallgató voltam – akár azt is mondhatnánk, hogy hallgatózó. Minden beszélgetést kihallgattam, ami csak a házban zajlott. Volt is egy családi viccünk arról, hogy nálunk semmi nem történhetett úgy, hogy én ne tudtam volna róla. Szerettem mindenről tudni, ami körülöttem folyt, és így gyerekkorom nagy részét a felnőttek beszélgetéseinek hallgatásával töltöttem, otthon, és a rokonainknál. Legtöbbször nagyon érdekesnek találtam, amiről beszélnek, de észrevettem az eszmecseréikben egy bizonyos ár-apály jelenséget – hogyan is folyt bele a beszélgetés egy fajta konfliktusba, aztán visszacsordogált belőle, majd megint bele a konfliktusba, és újra elfelé tőle. Időnként veszekedés és sértődés is előfordult, és az emberek félreértettnek gondolták magukat. Ez az egész nagyon különleges volt számomra – és egyáltalán nem értettem, miért csinálják ezt a felnőttek; az, ahogy kommunikáltak és egymáshoz kapcsolódtak, teljességgel felfoghatatlannak tűnt nekem. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi is zajlik, csak valami nem volt rendben ezzel az egésszel.

ELHISSZÜK, AMIT GONDOLUNK

Ahogy nézelődtem és megfigyeltem, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre, egyszer csak belém csapott a felismerés: „Te jó ég! A felnőttek elhiszik a gondolataikat! Ezért szenvednek! Ezért kerülnek konfliktusokba. Ezért viselkednek furán, számomra érthetetlenül, mert elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.” Nos, egy kisgyerek számára ez elég furcsa felfedezés volt. Teljesen ismeretlen fogalom. Természetesen nekem is voltak elképzelések a fejemben, de gyerekként még nem úgy járkáltam a világban, mint a felnőttek – folyamatos, szűnni nem akaró kommentárral az elmémben. Alapjában véve túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy élvezzem az életet, hallgatózzam, elvarázsolódjam, vagy elcsodálkozzam az élet valamilyen jelenségén. Akkor azonban felfedeztem, hogy a felnőttek az idejük nagy részét gondolkozással töltik, és még ennél is fontosabb – és sokkal furább volt, legalábbis számomra -, hogy el is hiszik, amit gondolnak. Elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.

Hirtelen azt is felismertem, hogy mi zajlik valójában, amikor a felnőttek kommunikálnak egymással: az emberek a gondolataikkal kommunikálnak, és mindegyikük elhiszi, hogy amit ő gondol, az igaz. A probléma pedig az, hogy minden felnőttnek különböző elképzelése van arról, hogy mi is az igazság, ezért aztán kommunikációjuk közben folyton egy kimondatlan tárgyalás-egyeztetés megy végbe, kísérletek sorozata arra, hogy meggyőzzék a másikat a saját igazukról, és megvédelmezzék saját gondolataikat és hiedelmeiket.

Aztán, ahogy tovább figyeltem, miként is hiszik el a felnőttek a gondolataikat, belém ütött, hogy, „Ezek nem épelméjűek! Most már értem őket: Őrültek. Teljes őrültség a fejünkben lévő gondolatokat elhinni.” Furcsa mód, gyerekként ez valami féle megkönnyebbülést hozott, mert legalább kezdtem megérteni a felnőtteknek ezt az eszement világát, bár túl sok értelmet nem találtam benne.

Ezt a tapasztalásomat sokszor osztottam meg másokkal az azóta eltelt években, és megtudtam, hogy egész sok ember emlékszik hasonló meglátásokra kicsi korából, a felnőtt világ őrültségével kapcsolatosan. Legtöbbször, azonban, ez a felismerés nem megnyugvást hoz a gyerekeknek, hanem azt eredményezi, hogy saját magukat kezdik el megkérdőjelezni; azt, hogy vajon nem velük van-e a probléma. És egy gyerek számára igencsak félelmetes megtapasztalás elhinni azt a gondolatot, hogy a felnőttek, akiktől a túlélésünk, a gondozásunk, a szeretve levésünk függ, lehet, hogy valójában nem épelméjűek.

AZ EMBERI SZENVEDÉS DILEMMÁJA

Számomra, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, ez a felismerés nem oda vezetett, hogy félni kezdjek a felnőttek világától. Sokkal inkább óriási megkönnyebbülés volt, hogy végre megértettem, miért is teszik azt, amit tesznek. Akkor még nem tudtam arról, hogy igazából épp az első felismerésemet tettem az emberi létezés egyik legnagyobb dilemmájára vonatkozóan: mi is okozza az emberi szenvedést. Ezt a kérdést már Buddha is feltette 2.500 évvel ezelőtt: Mi az emberi lény szenvedésének az oka?

Amikor szétnézünk a világunkban, elképzelhetetlen szépséget és rejtélyt látunk. Rengeteg mindent lehet értékelni benne, és elbűvölődve lenni általa, de mégsem tudunk úgy tekinteni az emberi világra, hogy ne vegyük észre a mérhetetlen szenvedést és elégedetlenséget. Rengeteg erőszak, gyűlölet, tudatlanság és kapzsiság. Miért van az, hogy mi, emberi lények, annyira fogékonyak vagyunk a szenvedésre? Miért van az, hogy úgy csimpaszkodunk belé, mintha az valami értékes tulajdonunk lenne?

Volt szerencsém kutyák és macskák között felnőni, és azt figyeltem meg, hogy egy kutya is tud mérges vagy csalódott lenni; képes megbántódni az érzéseiben – de aztán perceken belül, vagy néha akár másodpercek múltán, a kutya lehiggadt. Képes volt letenni a szenvedését, és visszatérni szokásos boldogság-állapotába, mindezt igen rövid idő leforgása alatt. Felmerült bennem a kérdés, „Miért van az, hogy az emberi lényeknek ilyen nehéz letenni a szenvedésüket?” Miért hurcoljuk tovább magunkkal, még akkor is, ha hatalmas teherré vált?” A legtöbb ember életét azok az események határozzák meg, melyek szenvedést okoztak nekik, és szinte mindegyikük réges-régen történt események miatt szenved. Ezek az események már nem zajlanak, mégis tovább élődnek az emberben, és még mindig a szenvedés tapasztalását eredményezik. Mi folyik itt?

Ez a gyerekkoromban tett felismerés, bár akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy mennyire jelentős, a szenvedés okainak megértését indította el bennem. Kristálytisztává vált, hogy a szenvedésünk egyik legalapvetőbb oka az, hogy elhisszük, amit gondolunk, hogy a fejünkben lévő gondolatok hívatlanul érkeznek be tudatunkba, körbe-körbe örvénylenek, mi pedig hozzájuk tapadunk. Azonosulunk velük, és jó alaposan megragadjuk őket. Ez a gyerekkoromban tett felismerés sokkal jelentősebb volt, mint azt sejthettem volna. Sok évembe, inkább több évtizedembe került, hogy rájöjjek, amit gyerekkoromban megláttam, az a szenvedés gyökerébe talált bele: a szenvedésünk egyik legalapvetőbb oka az, hogy elhisszük a fejünkben levő gondolatokat.

Miért is tesszük ezt? Miért hisszük el a fejünkben levő gondolatokat? Nem szoktuk a más emberek fejében levő gondolatokat elhinni, amikor mondanak valamit. Vagy amikor könyvet olvasunk, ami nem más, mint valaki más gondolatainak a rögzítése, akkor vagy elhisszük, vagy nem. De vajon miért van az, hogy a saját elménk gondolatait oly készségesen megragadjuk, megtartjuk, és még azonosulunk is velük? Úgy látszik, hogy nem vagyunk képesek letenni őket, még akkor sem, amikor óriási fájdalmat és szenvedést okoznak.

A NYELV ÁRNYOLDALA

A gondolataink elhívésére irányuló programozásunk nagyrészt neveltetésünkkel veszi kezdetét, és a nyelvtanulás során végbemenő teljesen természetes folyamat révén teljesedik ki. A gyermek számára a nyelv fantasztikus felfedezés. Elképesztő, amikor képes lesz néven nevezni valamit. Óriási előnyökkel jár, ha képes rámutatni valamire, és azt mondani, „Ezt akarom!” „Akarok egy pohár vizet!” „Ennivalót akarok!” „Pelenkacserét akarok!” Csodás áttörés, amikor először felfedezzük és használni kezdjük a nyelvet.

Az egyik legerőteljesebb darabkája a nyelvnek, amivel kicsi korunkban találkozunk, a saját nevünk; amikor felismerjük, hogy van nevünk. Én jól emlékszem erre a pillanatra az életemben. Csak ismételgettem a nevemet újra és újra, mert olyan élvezetes volt. Fantasztikus felismerés volt. „Oh! Hát ez vagyok én!”

Ahogy növekszünk, szinte mindannyian beleszerelmesedünk a nyelvbe. A nyelv igen hasznos eszközünkké válik csodás dolgok kommunikálására, élményeink megosztására, az életen való átnavigálásra. A nyelv képessé tesz minket arra, hogy kifejezzük a kreativitásunkat és az intelligenciánkat. De a nyelvnek is van árnyék-oldala, mint minden másnak is. A gondolatnak is van árnyék-oldala, és pont ezzel nem vagyunk tisztában. Senki nem mondja el nekünk, hogy ha elhisszük az elménkben lévő gondolatokat, az nagy veszélyeket rejthet magában. Sőt, pont az ellenkezőjét tanítják meg nekünk. Úgy programozódunk be felnövekedésünk során – a szüleink, a minket körül vevő világ és egymás által -, mint egy számítógép. Elvágólagos látásmódot tanulunk meg. Valami vagy így van, vagy úgy, vagy helyes, vagy helytelen, vagy fekete, vagy fehér. Ez a programozás pedig kihat a gondolkodásmódunkra, és a világunk érzékelésére. Kék? Piros? Nagy? Magas?

Krishnamurti, a nagyszerű spirituális tanító mondta azt, hogy „Amikor megtanítod egy gyereknek, hogy a madár neve ’madár’, a gyerek soha többé nem fogja a madarat látni.” Onnantól kezdve a „madár” szót fogja látni. Ezt fogja látni és érezni, és amikor felnéz az égre, ahol az az ismeretlen, szárnyas lény repdes, akkor el fogja felejteni, hogy valójában valami hatalmas rejtélyt lát. Elfelejti, hogy valójában nem tudja, mi is az. Elfelejti, hogy az eget átszelő valami a szavakon túli létező, és az élet végtelen nagyságának kifejeződése. Az égen valójában egy különleges, csodába illő valami repül. De amint megnevezzük, úgy gondoljuk, hogy már ismerjük is. „Madarat” látunk, s ezáltal lefokozzuk őt. „Madár”, „macska”, „kutya”, „ember”, „csésze”, „szék”, „ház”, „erdő” – mindennek nevet adtunk, és amint nevet adunk nekik, elveszítik természetes élőségük egy részét. Természetesen szükségszerű, hogy megtanuljuk ezeket az elnevezéseket, majd fogalmakat gyártsunk köréjük, de ha el is hisszük, hogy ezek a nevek és a köréjük alkotott elképzeléseink valóságosak, akkor máris beleestünk a fogalmi világ transzába.

Tehát a gondolkodási és nyelvhasználati képességnek létezik egy árnyékos oldala is, amire, ha nem figyelünk és bután használunk, akkor szenvedni fogunk, és felesleges konfliktusokba kerülünk egymással. Hiszen, végső soron, pont ez, amit a gondolat művel: Elválaszt. Osztályokba sorol. Megnevez. Feloszt. Megmagyaráz. Még egyszer kihangsúlyozom, hogy a gondolatnak és a nyelvnek vannak nagyon hasznos aspektusai, ezért feltétlenül szükségesek. Az evolúció keményen dolgozott azon, hogy mi, emberek, összefüggően és ésszerűen tudjunk gondolkodni, vagyis, más szóval, olyan módon gondolkodjunk, mely biztosítani tudja a túlélésünket. De, ha visszanézzük, milyen is a világunk, akkor azt látjuk, hogy pont az a dolog, ami azért fejlődött ki, hogy segítsen a túlélésben, a börtön egy formájává is vált számunkra. Csapdába estünk egy álomvilágban, egy olyan világban, melyben első sorban az elménkben élünk.

Ez az az álomvilág, mellyel annyi ősi spirituális tanítás foglalkozik. Amikor a szentek és bölcsek azt mondják, „A világod álomvilág. Illúzióban élsz,” akkor az elmének a világára utalnak, és arra, ahogyan elhisszük a valóságról szóló gondolatainkat. Amikor a gondolatainkon keresztül látjuk a világot, akkor nem vagyunk többé képesek az életet és a többi embert az ő valóságukban megtapasztalni. Amikor elhiszek egy gondolatot veled kapcsolatban, akkor teremtettem valamit. Egy fogalommá alakítottalak át téged. Bizonyos értelemben, ha valamit elhiszek veled kapcsolatban, akkor csökkentem az értékedet. Valami nagyon picike dolgot csinálok belőled. Ez az emberi lények működési módja, és ez az, amit egymással teszünk.

Ahhoz, hogy igazán megértsük a szenvedés okát, illetve a belőle való szabadulás lehetőségét, igen közelről kell szemügyre vennünk az emberi szenvedés gyökerét: amikor elhisszük, amit gondolunk, amikor valóságnak véljük a gondolatainkat, szenvedünk. Ez egészen addig nem nyilvánvaló, amíg meg nem vizsgálod, de amint elhiszed a gondolataidat, azon nyomban az álomvilágban élsz, ahol az elme kigondol egy teljes világot, ami pedig valójában az elmén kívül máshol nem is létezik. Abban a pillanatban elkülönültnek kezded érezni magad, és többé nem érzed azt a mély, gazdag, humánus kapcsolódást a többiekhez, hanem még jobban visszavonulsz az elméd alkotta világba, a saját magad által kreált világba.”

KIÚT A SZENVEDÉS MÁTRIXÁBÓL

Hát akkor, hogyan lehet kikeveredni innen? Hogyan tudunk nem elveszni saját gondolatainkban, kivetítéseinkben, hiedelmeinkben és véleményeinkben? Hogyan kezdjünk hozzá az ebből a szenvedés-mátrixból kivezető út megkeresésének?

Először is, egy egyszerű, mégis igen erőteljes megfigyelést kell tennünk: Minden gondolat – a jó gondolatok, a rossz gondolatok, a kedves gondolatok, a gonosz gondolatok – mind-mind valamin belül bukkannak fel. Minden gondolat egy hatalmas űrből bukkan fel, és oda is tér vissza. Ha megfigyeled az elmédet, felfedezed, hogy a gondolat csak úgy magától felbukkan – nem a te szándékod csinálja. Mi pedig épp azt tanuljuk meg, hogy megragadjuk a gondolatokat és azonosuljunk velük. De ha, akár csak egy pillanatra is, el tudjuk engedni gondolataink megragadásának ezt a szorongó szokását, akkor valami nagyon mélyre hatoló észrevételt tehetünk: azt, hogy a gondolatok csak úgy felbukkannak, teszik-veszik magukat, spontánul és önmaguktól fogva, egy óriási térben, tágasságban. A zajos elme valójában egy nagyon mély csendességben úszik.

Lehet, hogy ez elsőre nem lesz teljesen nyilvánvaló, mivel a csendre és nyugalomra szokás szerint a külső környezet vonatkozásában gondolunk: Csendes-e az otthonom? Abbahagyta-e a szomszéd kutyája az ugatást? Ki van-e kapcsolva a TV? Vagy pedig belső értelemben beszélünk a csendről: Zajos-e az elmém? Lecsillapodtak-e az érzéseim? Rendben vagyok-e mindennel? De az a csend és nyugalom, amiről én beszélek, az nem egy viszonylagos fajta csend. Az nem a zaj hiánya, még csak nem is a mentális zaj hiánya. Sokkal inkább annak az észrevételéről szól, hogy létezik egy mindig jelen levő csend, és hogy a zaj is ebben a csendben történik – még az elme zaja is. Te magad is megfigyelheted, hogy a gondolat az abszolút csend öleléséből merül fel. A gondolat szó szerint a gondolat nélküliség világából merül fel – minden egyes ötlet egy óriási térből bukkan elő.

Ahogy aztán tovább vizsgálgatjuk a gondolat természetét, különös tekintettel arra, hogy mi vagy ki az, aki tudatában van a gondolat felmerülésének, legtöbbünknek az a meggyőződése, hogy „Nos, hát én vagyok az, aki észreveszi a gondolatot.” Ez az, amit megtanítottak nekünk, és amit természetes módon feltételezünk – vagyis azt, hogy „te” és „én”, mint különálló egyének, „gondoljuk” a gondolatainkat. Hát ki más gondolná őket? De ha közelebbről megvizsgálod, akkor rá fogsz jönni, hogy nem igaz az, miszerint te vagy a gondolkodó. A gondolkozás egyszerűen megtörténik. Akár akarod, akár nem, mindenképp megtörténik, és abba is marad, akár akarod, akár nem. Amint elkezded megérteni ezt a folyamatot, elég sokkoló lehet, hogy az elméd csak úgy magától gondolkodik, és magától is áll meg. Ha nem próbálod kontrollálni az elmédet, akkor elkezded észrevenni, hogy a gondolat egy óriási térből bukkan elő. Ez pedig különlegesen fontos felfedezés, mert elkezded megtapasztalni, hogy van valami a gondolattól eltérő jelenlevő, és hogy nem vagyunk azonosak az elménkben felbukkanó következő gondolattal.

Amikor elhisszük a gondolatainkat, amikor elhisszük azt, hogy a gondolataink egyenlőek a valósággal, nem nehéz észrevennünk, hogy ez közvetlen úton vezet el minket a frusztrációhoz, az elégedetlenséghez, és végső soron a sok szinten történő szenvedéshez. Ez a felismerés szenvedésünk visszabontásának első lépése. Van azonban még valami, amit meg kell látnunk – valami még alapvetőbb dolog. Ez a mélyebb felismerés jóval az után érkezik, hogy megformáltuk a véleményeinket, a hiedelmeinket, és a fogalmasítási képességünket. Miért van az, hogy amikor már elkezdjük érteni, hogy az elménk okozza a szenvedésünket, mégis továbbra is akkora erővel és vehemenciával kapaszkodunk belé? Miért csimpaszkodunk bele oly mértékig ebbe az identitásba, ebbe az azonosulásba, hogy néha már olyan, mintha az csimpaszkodna belénk? Ennek az az egyik magyarázata, hogy azt hisszük, az elménk tartalma – a hiedelmeink, az elképzeléseink, a véleményeink – vagyunk mi. Ez az elsődleges illúzió: hogy az vagyok, amit gondolok, hogy az vagyok, amit hiszek, hogy én az én különleges nézőpontom vagyok. Ahhoz, hogy átláthassunk ezen az illúzión, nagy segítség, ha még mélyebbre nézünk – abba, hogy mi is késztet arra minket, hogy ilyennek lássuk a világot.

MIT IS KERESÜNK VALÓJÁBAN?

Tamás Evangéliumában szerepel egy Jézusnak tulajdonított mondat: „A kereső addig keressen, amíg nem talál. Amikor talál, fel fog kavarodni. A felkavarodás után el fog képedni. Aztán pedig mindenek felett fog uralkodni.” Ebben az evangéliumban ez az első Jézus-idézet, és sok szempontból ez a legsokkolóbb tanítás az egész írásműben. „A kereső addig keressen, amíg nem talál.” Mit keres a kereső? Te mit keresel? Mit keresnek az emberi lények? Mindenféle nevekkel illetjük azt, amit keresünk, de igazából, akár Istennek, akár pénznek, akár elismerésnek, akár hatalomnak, akár irányításnak nevezzük, igazából mindannyian csupán boldogok akarunk lenni. Csak azért keressük ezeket a külső formákat, mert az hisszük, hogy ha megszerezzük őket, akkor majd boldogok leszünk. Vagyis, teljesen mindegy, mit is mondunk arról, mit keresünk – Istent, pénzt, hatalmat, presztízst -, valójában a boldogságot keressük. Ha nem hinnénk el, hogy amit keresünk, az boldoggá fog tenni minket, akkor nem keresnénk.

Ebben az idézetben, Jézus biztat és irányt ad, amikor azt mondja, hogy a kereső addig keressen, amíg nem talál – amíg meg nem találja a boldogságot, a békét, magát a valóságot. Az igazság pedig az, hogy amíg valaki nem látja tisztán a valóságot, ahogy az van, addig nem lesz tartósan boldog vagy békés, ezért először mindenképp azt kell felfedeznünk, mi is a valós, kik vagyunk, és mi is az élet lényege. Jézus biztat minket, hogy tartsunk ki, addig menjünk, amíg meg nem találjuk. A legnagyobb kihívás itt az, hogy legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogyan is keressen. Legtöbbünk számára a keresés a megragadás és az eredmény elérés újabb formája. De ez nem az a fajta keresés, amire Jézus itt utal.

Jézus olyan keresési módra utal, amit már réges-régen felfedeztek: a belül történő keresésre. Ha alaposan szemügyre vesszük, bármi, amit kívül megszerezhetünk, végül el fog tűnni. Ez az állandótlanság törvénye, amit már Buddha is tanított több ezer évvel ezelőtt. Legyen az hatalom, irányítás, pénz, emberek, vagy épp egészség, minden, amit magad körül látsz, a megszületés és elenyészés folyamatát járja. Épp, ahogy a tüdőnk belélegez és kilélegez, szükségszerű, hogy a dolgok elenyésszenek, hogy az élet újat lélegezhessen. Ez a világmindenség egyik törvénye: minden, amit látsz, ízlelsz, érintesz és érzel, végül vissza fog térni abba a forrásba, ahonnan jött, csak azért, hogy újra megszülessen, újra megjelenjen, majd pedig újra visszahúzódjon a forrásba.

Az idézet második mondata így szól: „Amikor talál, fel fog kavarodni.” Ez a sor azt mutatja meg, hogy legtöbben miért nem találnak tartós békességet – mert az emberek többsége nem akar felkavarodni. Legtöbbünk nem kíván összezavarodni. Nem akarjuk, hogy a boldogságkeresésünk bármilyen nehézséggel járjon. Valójában annyit akarunk, hogy a boldogságot tálcán nyújtsák oda nekünk. De ahhoz, hogy az igazi boldogságot megtaláljuk, hajlandónak kell lennünk felkavarodni, összezavarodni, meglepődni, feltételezéseinkben meginogni – és a nem-tudás feneketlen kútjába hajítódni.

Mit is jelent az, hogy felkavaródva lenni, és miért is nyílnánk meg ez előtt, vagy kívánnánk is ezt bármilyen szinten? Ennek a megértéséhez közelről kell megvizsgálni az elménket, azokat a dolgokat, amikben hiszünk, azokat a gondolatokat, melyekbe belekapaszkodunk. Meg kell vizsgálnunk a hatalomtól, kontrolltól, dicsérettől, elismeréstől való függőségünket – az összes olyan dolgot, melyek miatt végső soron szenvedünk. A világ rajtunk kívül lévő dolgai hozhatnak ugyan némi átmeneti boldogságot és élvezetet, de nem hozzák el azt a mély beteljesedettséget, amire mindannyian vágyakozunk. Rajtuk keresztül nem vagyunk képesek szenvedésünk okaihoz közel férkőzni, és végső soron ezek a dolgok nem hozzák el az emberi szenvedés mély feloldozását.

Ha valaki azzal állna elő neked, „Abbahagyhatod a szenvedést. Tényleg teljesen abbahagyhatod a szenvedést, itt és most. Mindössze fel kell adnod mindent, amit hiszel. El kell dobnod a véleményeidet, el kell dobnod a hiedelmeidet, még a saját nevedbe vetett hitedet is fel kell adnod. Mindezt fel kell adnod, de semmi mást nem kell tenned. Add fel mindezt, és akkor boldog leszel, teljesen boldog és szenvedéstől mentes, örökre.” A legtöbb ember számára ez elfogadhatatlan üzlet.

„Hogy adjam fel a gondolataimat? Adjam fel a véleményeimet? Ha ezt tenném, akkor feladnám azt, aki vagyok! Nem! Ezt nem vagyok hajlandó megtenni! Inkább szenvedek, mint hogy feladjam a gondolataimat, a hiedelmeimet, mindent, amibe kapaszkodom. Inkább szenvedek, mint búcsút intsek a véleményeimnek!” Lehet, hogy ez nevetségesnek tűnik, a helyzet azonban az, hogy a legtöbben itt tartanak. Legtöbbünk ebben az elme-állapotban él. Ha nem vagyunk hajlandók felkavaródni, vagyis nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy amiről azt gondoltuk, valódi, valójában nem is az, akkor sosem lehetünk boldogok. Ha nem vagyunk hajlandóak felismerni, hogy amit mi gondolunk, az nem az igazság, akkor sosem lehetünk boldogok. Ha nem vagyok hajlandók totális őszinteséggel megvizsgálni azt a felépítményt, aminek magunkat gondoljuk, és nyitottnak lenni arra, hogy hatalmasat tévedtünk magunkkal kapcsolatban – talán egyáltalán nem is azok vagyunk, akinek gondoltuk magunkat -, ha nem vagyunk nyitottak legalább esélyt adni ennek a lehetőségnek, akkor nincs módunk megtalálni a szenvedésből kivezető utat.

Ezért mondja Jézus, hogy amikor találni kezdesz, fel fogsz kavarodni. Amikor éberebbé, tudatosabbá, kezdesz válni, amikor kezdenek felnyílni a szemeid, elsőként azt látod meg, hogy mennyire eltévelyedett vagy, és hogy milyen erősen kapaszkodsz a saját szenvedésedbe. Ez, sok szempontból, a legeslegfontosabb lépés: Hajlandó vagy felébredni? Hajlandó vagy kinyitni a szemedet? Hajlandó vagy felismerni a tévedésedet? Hajlandó vagy meglátni, hogy nem az igazság, nem a valóság nézőpontjából éled az életedet? Ezt jelenti összezavarodottnak lenni. Összezavarodottnak lenni azt jelenti, hogy hajlandó vagy meglátni az igazságot, és hajlandó vagy felismerni, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek gondoltad őket.

Fordította: Oravec Andrea – Forrás http://www.onmunka.blogspot.com/

Szólj hozzá Te is!

hozzászólás

About The Author
-