Miért savanyú a szőlő?

Elliot Aronson és Carol Tavris a 2009-es budapesti előadásukon

Mindannyian tapasztaljuk, hogy történnek körülöttünk hibák. Akárkit kérdezünk is azonban a hiba okáról, csupa ártatlant találunk, akik ugyan szívesen segítenek, de nem tehetnek róla, nem miattuk történt. Elliot Aronson, a neves társadalompszichológus, és szerzőtársa, Carol Tavris a tettesek nyomába eredtek Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) című új könyvükben, melyből kiderül, történeteinket az emlékeink alakítják, de történeteink is alakítják az emlékeinket.

Elliot_AronsonA róka magányosan sétálgat, és bámészkodik.  Egyszer csak megpillant a feje fölött egy szőlőindát, amiről szőlőfürtök lógnak. Az inda rá van csavarodva egy fatörzsre, így a szőlőfürtök a róka számára elérhetetlen magasságban függenek. A róka nagyon szeretné elérni a hívogató szőlőszemeket, de sehogy sem sikerül neki. Egy idő után bosszúsan feladja. „Kit érdekel az a szőlő! Messziről is látszik rajta, hogy savanyú!” 

Valahogy így működik az emberi elme is: a számunkra kényelmetlen tényeket igyekszik tompítani, megmagyarázni, végső esetben akár törölni is. Így hangozhat el válófélben lévő házaspárok szájából az a nehezen feldolgozható mondat, hogy „Soha nem is szerettelek!”. Az ilyen és ehhez hasonló érzelmi és gondolati bravúrok működési elvét vizsgálta a hazánkban is jól ismert társadalompszichológus, Elliot Aronson, és szerzőtársa, Carol Tavris, akik Magyarországra érkeztek könyvük magyar nyelvű kiadásának bemutatójára.

Történetek hibák (de nem én tehetek róluk) címmel az Ab Ovo kiadó jelentette meg a könyvet. Aronson nevét már sokan ismerik nálunk, az ember és a társadalom egymásra hatását, illetve az embereknek a társadalom keretein belül egymásra gyakorolt hatását hosszú évek óta tanulmányozza, és számos könyvet írt kutatásai eredményeiről. A Társas lény vagy “A rábeszélőgép” több felsőoktatási intézményben szinte tananyag, ugyanakkor Aronson éppen abban újító, hogy a mindannyiunkat érintő kérdésekről mindannyiunk számára érthető nyelven ír – és itt nem az angolra kell gondolni. „Tanulmányozom, hogyan viselkednek az emberek a társas kapcsolataikban, hogy aztán átnyújthassam nekik megfigyeléseim eredményeit” – határozta meg az általa művelt tudományt a hetvennyolc évesen is szellemes előadónak bizonyuló Elliot Aronson. Úgy tűnik, saját kapcsolataiban is sikerült kamatoztatnia a tanultakat, ötvenöt éve él házasságban, gyermekeivel és unokáival meghitt kapcsolatot ápol. Az ő nevéhez fűződik a mozaikmódszer, az egyik első kooperatív tanulási technika kidolgozása, melynek segítségével befogadóbb iskolai légkör, a diákok közt nagyobb empátia és jobb együttműködés teremthető meg. Aronson arra a következtetésre jutott, hogy az iskolában uralkodó versenyszellem ellenségességet eredményez a diákok között, mivel arra indítja őket, hogy a másik gyenge pontjait keressék annak érdekében, hogy legyőzhessék őt.

Ennek az egyébként nagyon is emberi késztetésnek az ellensúlyozására dolgozta ki az együttműködésre tanító mozaik módszert, amelyben a gyenge pontok helyett inkább egymás erősségeire kell építeniük a gyerekeknek egy közös cél érdekében. Megfigyelésük szerint a módszert alkalmazó iskolákban csökkent az egymás elleni agresszió a tanórákon kívül is, javultak a tanulmányi eredmények, csökkent a hiányzások száma, és szívesebben jártak iskolába a gyerekek, elkezdték élvezni az iskolát, még akkor is, ha a módszert csupán napi egy-két órán alkalmazták.

A kollégájával közösen megírt könyv szintén a kísérletük igazolása volt a konszenzusos együttműködés lehetőségére, amelyben mindkét fél legyőzi az egója által diktált »Csak nekem lehet igazam, a másik téved« hozzáállást. „Ha tudjuk, hogyan működik a disszonancia bennünk és másokban, módunkban áll beidegződéseinken változtatni” – ígérik a közös műben. „A bennünket, halandókat sújtó csőlátás ellenszere a nagyobb világosság” – ennek érdekében íródott a könyvük, melyben azt állítják: „Az ember életkortól függetlenül megtanulhatja, hogy az elkövetett hibáit ne szörnyű személyes kudarcként fogja fel, amit tagadnia vagy igazolnia kell, hanem az élet elkerülhetetlen velejáróinak, amelyek segítenek nekünk fejlődni és felnőni.”

A szerzőpáros elénktárja, milyen nagy szerep jut kapcsolataink alakítása során a történések feldolgozásának. A tények ugyanis nem is annyira makacs dolgok, mint amennyire hinnénk. Embertársaink szándékainak megítélésében a konkrétan elhangzó szavaknál sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy gondolatban mit társítunk mellé, hogyan magyarázzuk a magunk számára, és milyen következtéseket vonunk le végül. Számtalan apró mozzanatot dolgozunk fel, és minden mozzanat megítélése döntéshelyzetet jelent. Döntéseinknek pedig legelsősorban az a célja, derül ki Aronson megfigyeléseiből, hogy az eredmény összhangban legyen a saját magunkról kialakított képpel. A róka számára az, hogy az a szőlő savanyú, azt hivatott igazolni, hogy ő végeredményben egy rátermett, ravasz és ügyes róka, tehát csak a szőlő lehet savanyú, máskülönben mi tarthatná vissza attól, hogy megszerezze magának? Ki ismerné be a helyében, hogy nem tud elég magasra ugrani, és már eddig is jobbára bolondot csinált magából az ugrabugrálásával? „Ha mind a lelkünknek, mind a kapcsolatainknak jót tesz, ha felhagyunk az önigazolással, és beismerjük a hibákat, miért nem élünk vele gyakrabban?” – teszi fel a kérdést az Aronson–Tavris-szerzőpáros. „Először is azért, mert többnyire még csak nem is vagyunk tudatában, hogy meg kellene tennünk. Az önigazolás automatikusan, tudattalanul működésbe lép, és megvéd a disszonáns felismeréstől, hogy valamit elvétettünk. »Hiba? Miféle hiba? Én ugyan nem hibáztam… Az a fa a kocsim elé ugrott…«”

A tények nem is olyan makacs dolgok

„Amikor két ember gyökeresen eltérő emlékeket ad elő ugyanarról az eseményről, a megfigyelő általában feltételezi, hogy egyikük hazudik (…) A legtöbben általában nem a teljes igazságot mondjuk el, és nem is csalunk szándékosan. Nem hazudunk, hanem önmagunkat igazoljuk. Ahogy elmondjuk történeteinket, mindnyájan részleteket teszünk hozzá, és elhagyjuk a kényelmetlen tényeket; apró, szépítő kis csavarintásokat alkalmazunk, és ez olyan jól működik, hogy legközelebb valamivel drámaibb szépítéssel tetézzük (…) egészen addig, míg amire emlékszünk, egyáltalán nem úgy történt, sőt, talán meg se történt.”

„Minden szülő önkéntelen résztvevő a »nem lehetünk nyertesek« játszmában. Kötelezzük lányunkat, hogy tanuljon zongorázni, mire később felpanaszolja, hogy megutáltattuk vele a zongorát. Engedjük, hogy lányunk ne tanuljon tovább zongorázni, mert utál gyakorolni, mire később felpanaszolja, miért nem kényszerítettük, hogy folytassa – hiszen most egy hangot sem tud leütni (…) A szülők hibáztatása az önigazolás népszerű és kézenfekvő formája, hiszen csökkenti az ember kellemetlen érzését amiatt, amit elmulasztott, amiben nem tökéletes. Történtek hibák, de ők követték el. Hogy én történetesen pokolba kívántam azokat a különórákat, és konokul megtagadtam, hogy hasznot húzzak belőlük? Az emlékezet így minimalizálja tulajdon felelősségünket, és túlozza el az övékét.” (Idézetek a szerzőpáros Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) című könyvéből)

forrás: Hetek / Földvári Katalin 2009. 10. 16. (XIII/42)

még több Elliot Aronson

 

Szólj hozzá Te is!

hozzászólás

About The Author
-