1. Legyen naponta fél óránk magunkra!

A fél órát tényleg szánjuk magunkra, a saját dolgainkra, saját ügyeink végiggondolására. Sokszor az események, benyomások csak úgy zúdulnak ránk, mint egy cunami. Ebben az áradatban sok mindent nehéz helyesen értékelni, sokszor még saját viszonyulásunkat sem látjuk tisztán. A fél órát szánjuk arra, hogy áttekintjük az előttünk vagy mögöttünk álló eseményeket: mire kell felkészülnünk, mi lehet kényes pont, vagy mi az, ami nehéz, bonyolult volt, hogyan történtek ott a dolgok, és mi volt benne a mi szerepünk.

2. Fogalmazzuk meg viszonyulásainkat számszerűen!

Például: mennyire vagyok kompetens a munkámban 1-100-ig? 78? Miért? Mitől lett ennyi? Miért nem több? Mitől lehetne több? A többieket mennyinek látom? Mennyire vagyok nyitott? Mennyire vagyok kedves? Mennyire vagyok feszültségtűrő vagy alkotókész? Mennyire vagyok stabil? Mitől ennyi, mitől nem több, vagy kevesebb?

Önismeret

3. Képzeljünk el úgy egy eseményt, amiben részt vettünk, mint egy filmben!

Ha egy esemény valamilyen szempontból izgalmas, érdekes volt, ha nyomokat hagyott bennünk, ha érdekel minket, hogy ott milyen szerepet játszottunk és játszhattunk volna, képzeljük el utólag, mint egy filmet és nézzük meg kívülről. Lássuk benne magunkat mozogni, beszélni, viselkedni, és hagyjuk hatni magunkra a látottakat. Figyeljük meg, milyenek vagyunk! Milyen benyomást teszünk, milyen érzelmeket ébresztünk magunkban? Milyennek látjuk magunkat? Ha ez érdekes, kérdezzük meg magunktól, el tudjuk-e képzelni a szerepünket másként? Játsszuk le azt is!

4. Próbáljunk ki új viselkedéseket, tegyünk mást, mint amit szoktunk!

A családi eseményeken általában csöndesek, visszahúzódóak vagyunk, válaszolgatunk, ha kérdeznek, de inkább csak túllenni szeretnénk az egészen? Mi lenne, ha most megkérdeznénk Gyuri bácsit, hogy ő végül is miért lett üzemmérnök? Mi a legizgalmasabb a szakmájában? Van-e valami, amiben csalódott? Vagy mit szeret annyira az utazásokban? Esetleg éppen ellenkezőleg: mindig mi vagyunk a szóvivők és mókamesterek? Akkor most vonuljunk vissza a háttérbe, és figyeljük az eseményeket! Lehet, hogy kiderül, a család, mondjuk imád dicsekedni, vagy elkenni a dolgokat, vagy esetleg mindenen olyan gyorsan túl akarnak lenni? Ezt eddig miért nem vettük észre, talán mert a szerepünktől nem láttuk? De vajon miért viseltük ezt a szerepet? És milyen szerepek vannak még? Az odafigyelő, a kritikus, a támogató, az optimista? Hát még?

5. Gondoljuk végig, mitől vagyunk egyediek!

Mindenki egy karakter, mindenki más. De vajon tudjuk, hogy mi mitől vagyunk mások? Másképp reagálunk, mondjuk akkor, amikor a kollégáink üdvözlik a szervezeti változásokat? Hogyan másképp? Bennünk először elindul a kétség, aztán bizonytalanságot érzünk, és végül az elfogadásunk is vegyes érzelmekkel teli? Mi minden van benne? Konformizmus és nyitottság az újra? Milyen arányban? Hogy is megy ez nálunk? Lehet, hogy kiderül, nekünk több időre van szükségünk, hogy valamely változás mellé tudjunk állni. Ne értékeljük, és bíráljuk magunkat eme felismerések közben, csak hagyjuk, hogy lazán megfogalmazódjon bennünk egyediségünk természete.

 

Szólj hozzá Te is!

hozzászólás

About The Author
-